Harc az énképért

Láttunk már szülőt, pedagógust minimum iskoláskorunkban, vagy szülői értekezleten, aki vehemensen, indulattal bizonygatta, hogy valamely gyerek, gyerekünk mennyire rossz, kiállhatatlan, tehetségtelen, fegyelmezetlen, lusta, gyenge matekból, magyarból, piszkosan dolgozik stb. S amikor a bizonyítvány is "tanúsítja", hogy a gyerek kettes magatartású, tehetségtelen a matematikához, tehetségtelen az iskolához. Olyat is láttunk már, hogy állóháború alakult ki a felnőtt pedagógus és a hatéves kisiskolás között, hogy "jó-e?" a gyerek. És el tudjuk képzelni a háború kimenetelét. A pedagógus, amikor értékel, nem pusztán eredményt értékel, hanem értékelésével, későbbi eredményt okoz.

A nevelő azzal, hogy értékel, és ahogyan értékel énképet formál. S azzal, hogy énképet formál: sorsot formál.

Sokszor az iskoláskor első éveiben, ha nem is tudatosan, de harc indul a pedagógus és a szülő között, amelyben a tét: a gyerek énképe.

Ha a pedagógusi negatív értékelés győz, az lehet igazzá. Ha a pedagógus negatív énképet alakít a gyerekekben: negatív sorsot okoz! Ha pozitív énképet alakít: pozitív sorsot okoz! Minden gyerek olyan amilyen, s önmagában nincsen előjele. De megjelenhet negatív, vagy pozitív előjellel a nevelő viselkedésében. S ez énképet formáló erő. Nincs jó és rossz gyerek, de vannak helyesnek és helytelennek tartott cselekedetek.

Hogyan lesz az élethelyzetében kompetens, kreatív ötéves kisgyerekből az általános iskola egy éve után az iskolában szorongó, a feladatoktól tartó, iskolai élethelyzetben inkompetens érzésű hat - hétéves kisgyerek? S ma még ez nem tárgya a szülő és iskola szerződésének: abban nem egyeztek meg a felek, hogy negatív énképet kell kialakítani az addig pozitív énképű gyermekből. Hiszen azért van a pedagógia, hogy képesek legyenek a gyerekek a problémák megoldására, és nem azért, hogy megtanulják, hogy mire képtelenek.

Az iskolának a kompetenciákat kell gyártania és nem az inkompetencia-érzést. Persze az iskolának meg kellene mérnie a reális teljesítményt, főleg azért, mert meg kellene tanulni a gyerekeknek az iskolában is eredményeik reális értékelését. S ne feledjük, a sikerkereső; reáloptimista, s nem idealista elvakult önnön képességei felől. Éppen ez a kulcs: reáloptimista, reálpozitív értékelés.

Hogyan értékeljünk?

Avval lehetne az iskolának, szülőnek, minden nevelőnek, s nevelni tudó vezetőnek, ezen segíteni, hogy a sikerkereső módján szétválasztaná minden pedagógusi, nevelői, vezetői értékelésnél a személy értékelését a cselekedetek értékelésétől.

A személy mindig értékes, mindig pozitív, mindig jó, és szerethető, a cselekedet viszont a pontosabb célelérés miatt mindig korrigálható.

Helytelen cselekedet: korrigálandó cselekedetet jelentsen, és ami a legfontosabb: korrigálhatót, hiszen a cselekvő képes rá, ha azt hiszi képes rá.

Negatív énkép kialakítása tilos! Ezt kellene kiírni minden neveléssel foglalkozó helyen a hirdetményekre.