Elbert
Hubbard - Levél Garciának
Ebben az egész kubai ügyben egy ember
emelkedik ki emlékeim horizontján, mint világítótorony a sötét messzeségben.
Amikor kitört a háború Spanyolország és az Egyesült Államok között,
parancsolóan szükséges volt, hogy sikerüljön gyors kapcsolatot létesíteni a
lázadók vezérével. Garcia valahol a kubai hegyekben rejtőzött — senki sem tudta
hol. Posta vagy távíró nem érhette el. Az elnöknek meg kellett szereznie az
együttműködését méghozzá gyorsan.
Mit lehetne tenni?!
Ekkor valaki ezt mondta neki: Van itt
egy fickó, akit Rowannak hívnak. Ha valaki, hat akkor ő megtalálja önnek
Garciát. Elküldtek Rowanért, odaadták neki a levelet, hogy adja át Garciának.
Hogy ez a fickó, akit Rowannak hívnak, hogyan vette át a levelet, hogyan csomagolta
be egy olajjal átitatott bőrtasakba, hogyan varrta be kabátjába a szíve fölé,
hogyan indult útnak egy csónakkal, hogyan szállt partra négy nap múlva. Kubában
éjnek éjjelén, hogyan jutott el három hét múlva a sziget másik felébe, gyalog
téve meg az utat egy ellenséges országban, és végül hogyan adta át a levelet
Garciának — olyan dolgok, melyeket itt szükségtelennek tartok részletezni. A
lényeg, amit mondani akarok: McKindley elnök adott Rowannak egy levelet, hogy
vigye el Garciának. Rowan fogta a levelet, és nem kérdezte: Hol találom meg
Garciát? Istenemre! Itt van egy ember, akinek alakját a halhatatlanság bronzába
kellene önteni, és a szobrot minden iskolában fel kellene állítani Mert a fiataloknak
nem még több könyvszagú ismeretre, nem még több ilyen vagy olyan instrukcióra
van szükségük, hanem egy kis gerincerősítőre, ami arra bírja őket, hogy hűségesen
kitartsanak egy feladat mellett, hogy határozottan és gyorsan cselekedjenek,
hogy egyetlen célra összpontosítsák erőiket. Vagyis elvegezzék a feladatot —
elvigyék a levelet Garciának.
Garcia tábornok már halott, de vannak
újabb Garciák. Nincs ember, aki igyekezvén megvalósítani egy sok kezet igénylő
vállalkozást, ne hőkölt volna vissza néhányszor, látva az átlagember
ostobaságát — hogy az vagy nem tud, vagy nem hajlandó egyetlen feladatra
összpontosítani, és azt legjobb tudása szerint elvégezni. Slampos segítség,
ostoba figyelmetlenség hanyag érdektelenség, félszívvel végzett munka — ez az
általános norma, és nincs ember, aki ezen változtatni tudna, hacsak minden
erejét bevetve fenyegetéssel, erővel vagy vesztegetéssel nem bír rá másokat,
hogy tisztességgel segítsék őt. Vagy Isten nem tesz csodát, és nem küldi el
neki segítségül a Fény Angyalát. Nos, olvasóm, tégy próbát! Ott ülsz hat
dolgozód van elérhető távolságban. Hívd be az egyiket, és mondd neki ezt: Nézze
meg, kérem, a lexikont, és állítson össze nekem egy rövid anyagot Correggioról!
Netán csendesen azt mondja majd: Igen uram!, aztán elmegy, hogy teljesítse a
feladatot? Esküszöm mindenre, ami szent, hogy nem! Halszemével bámulni fog rád,
és felteszi valamelyiket a következő kérdések közül:
• Ki az a Correggio?
•
Milyen lexikont nézzek meg?
•
Hol van az a lexikon?
•
Erre vettek fel engem?
•
Véletlenül nem Bismarckra gondol?
• Mi lenne, ha Charlie-t bízná meg vele?
• Mar meghalt az ürge?
• Sürgős az ügy?
• Nem lenne jobb, ha idehoznám önnek a
kötetet, és maga nézné meg?
• Pontosan mit akar tudni?
De ez még semmi! Tízet teszek egy ellen,
hogy miután válaszoltál a kérdéseire, megmagyaráztad neki, hol keresse az
adatokat, és miért van rájuk szükséged, el fog menni, felhajt egy kollégát,
hogy segítsen neki — aztán visszajön hozzád, és azt mondja, a lexikonban nincs
ilyen fickó. Lehet persze, hogy elvesztem a fogadást, de szinte kizárt. Nos, ha
elég bölcs vagy, nem próbálod megmagyarázni a segítségednek, hogy Correggio a C
betűnél, és nem a K betűnél található. Ehelyett udvariasan mosolyogsz, és ezt
mondod: Semmi baj! Ne törődjék vele! és indulsz, hogy magad nézz utána a
dolognak. Ez a képtelenség a független cselekvésre, ez az erkölcsi
korlatoltság, ez az akaratgyengeség, ez a vonakodás, hogy lelkesen megragadjak
és felvigyek a hegyre, amit fel kell oda vinni — nos, ezek azok a dolgok,
amelyek a nagyon-nagyon távoli jövőbe tolják ki az igazi szocializmust.
Ha az emberek nem hajlandók önmaguk
hasznára cselekedni, akkor mit fognak tenni, ha erőfeszítéseik egyformán
szolgálják majd mindenki javát? Egy munkavezető kell majd furkósbottal, és
pénteken az a félelem fogja helyükön tartani a munkásokat, hogy kaphatnak egyet
a fejükre. Hirdess meg egy gépírónői állast, és tíz jelentkezőből kilenc nem
fog tudni helyesen írni és nem is gondolja, hogy erre szüksége lenne!
Meg tudna az ilyen írni egy levelet Garciának?
Nézze meg azt a könyvelőt! — mondja nekem egy nagy gyár igazgatója. — Igen. Mi
van vele?— Nos, ez egy jó könyvelő, de ha egy megbízással beküldöm őt a
városba, lehet, hogy azt rendben teljesíti, lehet, hogy útközben megáll négy
kirakat előtt, és mire beér a Main Streetre, elfelejti, mivel küldtem el őt.
Meg lehet bízni az ilyen embert, hogy vigyen el egy levelet Garciának?
Az utóbbi időben sok szentimentális
együttérzéseim nyilatkozásának vagyunk tanúi a munkásnyúzó üzemek
kiszipolyozott szerencsétlenjei’ és a tisztességes munkát kereső hontalan
vándorok’ iránt. Ezeket az érzelmeket általában a hatalom lélektelen bitorlóit
ostorozó kemény szavak kísérik. Ugyanakkor egyetlen szó sem hangzik el arról a
munkaadóról, aki idő előtt beleőszül a hiábavaló igyekezetbe, hogy a rendetlen soha
– nem – csinálnak – meg – semmit - becsületesen –ektől tisztességes munkát
próbáljon kapni. Egyetlen szó sem hangzik el arról az ismételt és ismételt
próbálkozásáról, hogy hozzáértő, dolgos embereket vegyen fel. Mert akik most
vannak, lógni kezdenek amint hátat fordít nekik. Minden gyárban és üzemben
állandó gyomlálás folyik. A munkaadó szüntelenül igyekszik megszabadulni
azoktól a segítségektől, akik bebizonyították képtelenek hozzájárulni a
vállalkozás sikeréhez. Mindegy, milyen szelek fújnak a gazdaságban, a rostálás
állandóan folyik. A különbség csupán az, hogy ha nehéz idők járnak és kevesebb
a munka, a rostálás következetesebb — a nem hozzáértőknek, a tunyáknak menniük
kell. Ez a természetes kiválogatódás törvénye. A munkaadót arra ösztönzik
érdekei, hogy a legjobbakat tartsa meg — azokat, akik képesek elvinni a levelet
Garciának. Ismerek egy ragyogó képességű embert, aki képtelen saját
vállalkozásba fogni, ennek ellenére teljesen használhatatlan egy másik ember
vállalkozásában, mert állandóan magával viszi azt az őrült gyanakvását, hogy
munkaadója elnyomja, vagy ha nem, akkor el akarja nyomni őt. Nem tud
utasításokat adni, de nem hajlandó utasításokat elfogadni. Ha netán átadnának
neki egy levelet, hogy vigye el Garciának, a válasza alighanem az lenne: Vigye
el maga! Ma ez az ember munkát keresve járja az utcákat, kopott kabátját
átfújja a szél. Aki csak ismeri, fél alkalmazni, mert állandóan
elégedetlenséget szít maga körül. Koponyájába képtelen behatolni a józan
megfontolás. Az egyetlen dolog, ami hatást tud gyakorolni rá, egy vastag talpú,
negyvenötös bakancs rúgása. Tudom, hogy az ilyen lelki sérültet ugyanolyan
sajnálat illeti meg, mint a testi fogyatékost. Ám legyen néhány szavunk azokért
is, akik nagyszerű vállalkozásokat működtetnek, azokért, akiknek munkaideje nem
fejeződik be a sziréna hangjára, és akik a szükségesnél korábban beleőszülnek
abba a küzdelembe, melyet a slampos érdektelenség, a trehány ostobaság és az
igaztalan hálátlanság ellen vívnak, ami e vállalkozások nélkül nemcsak éhes, de
otthontalan is lenne. Netán eltúloztam a dolgot? Feltehetően igen. De amikor az
egész világ a nyomortanyákról zeng, szeretnék néhány együtt érző szót szólni
azokról is, akik sikeresek. Akik óriási akadályok ellenére is egységbe
szervezik mások erőfeszítéseit, és sikerre visznek dolgokat, hogy aztán
rájöjjenek, semmi sincs benne: semmi, csak keserves küzdelem és néhány örömteli
pillanat. Hordtam kis lábaskában vacsorát, dolgoztam napszámosként, voltam
munkaadó is, és tudom, mindkét fél mellett felhozhatók dolgok. A szegénység nem
jelent per se kiválóságot. A rongyok nem jelentenek ajánlást. Nem minden
munkaadó kapzsi és zsarnok, mint ahogyan nem minden szegény szent. A szívem
azért az emberért dobban, aki akkor is jó munkát végez, ha a főnök távol van,
és nem csak akkor, amikor ott áll a háta mögött. Szívem azért az emberért
dobban, aki ha megkapja a Garciának szóló levelet, csendben átveszi, nem tesz
fel hülye kérdéseket, és sanda gondolat nélkül — hogy valami mást tesz vele,
mint hogy eljuttatja a címzetthez — teljesíti, amit vállalt. Civilizációnk fejlődése
— hosszú és kitartó kutatás az ilyen emberek után. Amit ő kér, meg fogja kapni,
mert szükség van rá minden városban, minden faluban, minden irodában, minden
üzemben, minden gyárban.
A világ sóvárog az ilyen ember után.
Szükség van rá. Nagy szükség van rá. Az olyan emberre mindig szükség van, aki elviszi
a levelet Garciának.
